Reggel az ébresztőm fülsiketítő zajára ébredek. Először kinyomom, majd visszafekszek, de akkor rádöbbenek, hogy már így is totális késésben vagyok. Gyorsan kiugrok, belebújok a papucsomba, és kirohanok a konyhába. Gyorsan odateszek egy kávét, addig a fürdőbe szaladok. Egy gyors reggeli zuhany, hogy felfrissüljünk, majd fogmosás, smink, és visszanyargalok a konyhába. Leveszem a kávémat, majd beleöntöm a kedvenc bögrémbe. A telefonomon átfutom a híreket, megnézem az időjárást. Ezután a szobámba megyek, majd megállok a szekrényem előtt. Kinyitom, és jöhet a dilemma, melyet minden nő átél reggelente: Mit is vegyek fel? Mivel már csak fél órám van, hogy odaérjek, ezért kikapom az első darabot, ami a kezembe kerül. Egy fehér combközépig érő rövid ujjú, testhez simulós ruha, melyhez felveszem a kedvenc fehér magas sarkúmat. Hullámos hajam hagyom, hogy a vállamon lobogjon, majd úgy döntök, hogy készen is vagyok.
Gyorsan bepakolom a fehér válltáskámba a szükséges dolgaimat, magamhoz veszem a laptopom (arra az esetre, ha kellene), majd felkapva a kocsi kulcsom rohanok ki a házból.
A fehér járművembe beülve egy pillanatra lehunyom a szemem. Vajon milyen is lesz az első nap?
Útközben elkerülök egy kisebb dugót és a GPS-em segítségével, odatalálok. A magas épület felé igyekszem, kisebb gombóccal a torkomban. A hallba beérve egy pillanatra megtorpanok, majd esetlenül ácsorgok ott, mire egy látszatra kedves munkatárs odaér. Körülbelül huszonhat éves lehet, barna haja felzselézve áll, és sötétkék öltönyt visel.
- Lenor Wesley? – kérdezi tőlem majd elismerően, végigpillant ruházatomon. Körülbelül egy fejjel lehet magasabb nálam, mégis fel kell hajtanom a fejem, ha a szemébe akarok nézni.
- Igen. Merre találom..? – kezdek bele mondandómba, de leint, és belevág.
- Második emelet, jobbra a második ajtó – sietősen ránéz az órájára, majd gyorsan távozik. Átsétálok a társalgón, egyenesen a lift felé. Begyűjtök néhány csodálkozó, kedves pillantást, de néhány undok, utálkozót is. Megnyomom a gombot. Pár percvárakozás után végre megérkezik, és beszállok. Már majdnem csukódik az ajtó, mikor egy kéz nyúl be, nem kis frászt keltve bennem. Egy velem egyidős fiú jön be, kissé esetlenül. Nyakkendője furán áll rajta, inge félig beletűrve a nadrágjába.
- Ö.. Igen, kissé késésben voltam ma reggel – mondja nevetve. Én is elmosolyodom.
- Ismerős… - nevetek fel.
- Várj, te vagy az új lány? – riad meg. Kicsit feszengve érzem magam, de bólintok.
- Igen.
- Ó, basszus, a főnök ki fog nyírni – túr bele idegesen szőke hajába, én pedig kérdőn nézek rá. – Nekem kellett volna körbevezetnem téged, de megbeszélésre kell mennem. Menj, kérd el a beosztást, és utána megmutatok mindent, jó? És ha kérdezi, akkor Jack már körbevezetett, azaz én – hadarja el gyorsan.
- Rendben. Akkor találkozunk majd, Jack – mosolygok rá, és kiszállok. Ösztönösen elmegyek balra, de amikor rájövök, hogy jobbra kellett volna, száznyolcvan fokos fordulatot veszek. Egy ajtó, két ajtó…
Mikor egy „Mr. Payne” feliratú ajtóhoz érek, halkan, inkább csak a körmeimmel kopogtatok az ajtón. Nem kapok választ, ezért hangosabban. Egy halk „Szabad!” kiáltás hallok, mire benyitok. Először a fehér falakkal találom szembe magam, és a fekete bútorokkal. Egy hatalmas sötétítős ablak tárja szemem elé a világot. Előtte egy fekete íróasztal, azelőtt egy kis fekete bőrkanapé. Az íróasztal mögött elfordulva tőlem ül Mr. Payne. Érkezésemre óvatosan megfordul, és miközben közelebb sétálok az asztalhoz, végig pásztáz.
- Jó reggelt – köszönök halkan, és esetlenül megállok.
- Jó reggelt Bizonyára Lenor Wesley. Arra a laptopra semmi szükség, a cég biztosítja. Elkérhetném az önéletrajzát? – hangja csilingeli a fülemet, és előveszem az önéletrajzom. Odanyújtom neki, mire ujjaink összeérnek. A szívem egy pillanatra kihagy, mire ő megköszörüli torkát. Zavartan lehajtom a fejem.
- Foglalj helyet – mutat a kanapéra. Leülök a bőrülőhelyre, ami súlyom alatt kicsit besüpped. – Itt azt írja, elég magas képzést kapott, egyetemet is végzett, és az állam egyik legrangosabb cégénél dolgozott. Miért rúgták ki? – beleiszik a kávéjába, majd rám szegezi olajbarna szemeit.
- Leépítés volt, és én jöttem legkésőbb. Pontosan két évig dolgoztam ott, és újakat vettek fel – sütöm le a szemem. Bólint, majd a kezembe nyom egy kulcsot.
- Itt van az irodája kulcsa, és a beosztása is. Minden hétvégén szabad nap, és holnap egy megbeszélés, nyolctól. Érkezzen időben. Most pedig elmehet – mutat nem túl udvariasan az ajtóra. Sértődötten felállok, és az ajtó felé veszem az irányt. Kimegyek rajta, majd nekidőlök, és fellélegzek. Első beszélgetés a főnökkel: pipa! Megkeresem az irodámat, és bemegyek. Egy sokkal kisebb kis lyuk. Egy íróasztal áll az ablak előtt, oldalt két szekrény. Ahogy közelebb lépek, látom, hogy egy fecnit ragasztottak az íróasztalra.
Kedves, Lenor!
Ez lenne az irodája. Nyugodtan, ízlés szerint díszítheti, viszont a falat ne fesse ki (vagy ha nagyon ragaszkodik hozzá, letisztult színekkel) , valamint a falról kímélje a posztereket! Köszönöm: Mr. Payne
Remegő kezekkel hajtom össze a papírt, és dobom bele az íróasztal melletti kukába. Elfoglalom helyem a bőrszékben, és hátrahajtom a fejem. Sikerült. Enyém az állás.
****
Kopogásra leszek figyelmes, miközben az emailemre átküldött munkát tanulmányozom.
- Gyere! – kiáltok ki, vissza sem nézve a számítógépből.
- Ö.. Zavarok? – dugja be szőke tincseit egy ismerős fiú. Amint meglátom, hogy Jack az, lecsapom a laptop fedelét.
- Dehogy! – nevetek fel. – Mikor érsz rá körbevezetni? – kérdezem kissé feszengve.
- Most. Azért jöttem – kuncog fel ő is. Vigyorogva odalépek mellé, és mikor felajánlja, hogy karoljak bele, örömmel teszem meg a kérést. – Készen áll, Hölgyem? – hangja hallatán muszáj vagyok felnevetni, méghozzá jó hangosan. Erre a tettemre természetesen ő sem bírja tovább. Végül kisétálunk, és indulhat a körbevezetés, hogy végre megismerjem a munkahelyem.
Egy hosszú folyosón indul túránk.
- Ezek itt az irodahelyiségek, amiket sajnos muszáj megjegyezni, mert nálam már volt olyan, hogy éppen egy olyan dolog közben, amit nem nagyon részleteznék – sütötte le a szemét kuncogva.
Igen sok iroda volt ezen a folyosón, és itt még nem is értek véget. Még ha eljutunk a végére, jobbra és balra további kis irodákat pillanthatunk meg. A jobb oldali helyiségeket összekötő közlekedő végén a lépcsőházat pillantom meg, baloldalon a liftet.
- Itt van a társalgó, de gondolom tudod, hisz’ itt jöttél át -mutat a nagy előtérre, amin keresztül az ember bejut az épületbe.
- Szia, Jack! – jön el mellettünk egy szőke lány. Kék szemei világítanak, és egész jelleme visszafogott. Az említett Jack fülig elvörösödik, és még vissza sem köszön. A könyökömmel oldalba bököm, mire kicsit feleszmél, majd dadogva válaszol.
- Szi.. szia, Emily! - a lány elmosolyodik, és tovább megy.
- Mi volt ez? – nem bírom tovább, muszáj elröhögnöm magam. Percekig fuldoklok a nevetéstől, de Jacket ez egy kicsit megbánja. Gyorsan feleszmélek, és abba hagyom.
- Ő Emily. A legszebb, legkedvesebb, legaranyosabb lány a földön, de én hülye félek elhívni randizni – motyogja az orra alatt.
Ezek után csendben folytatjuk tovább az utunkat. Megmutatja a konferencia termeket, a vendégek fogadására alkalmas helyiségeket, az étkezőt, és minden egyebet.
A túránk végén fáradtan huppanok le az irodámba. A lábaim fájnak a nehéz magas sarkútól, a fejem is megfájdult közben, és átkozom a reggelt, amikor ezt a miniruhát kellett felvennem.
- Ha még egyszer bejön valaki azon a hülye ajtón.. – motyogom, ám ebben a pillanatban valaki újra kopog az ajtón. Fáradtan sóhajtok fel, és az összes erőmmel azon vagyok, hogy távol tartsam el a személyt, aki be akar lépni. Egy barna hajú, agyon sminkelt, cicababa áll be durván rövid fekete, mélyen kivágott ruhával. Nyávogós hangon szól hozzám, már-már fáj a fülem is tőle.
- Mr. Payne látni óhajt – nyávogós beszéde után a barna műtincseit átdobja a válla felett, és tíz centis magas sarkújával kicammog.
Sóhajtva kelek fel, és megyek ki az ajtón. Egyenesen Mr. Payne irodájába vágtatok, ahova egy pici kopogás után be is lépek.
Ott ül az íróasztalnál, barna haja pont tökéletesen van belőve. Magam sem értem, miért, de térdeim egy pillanatra összerogynak, mikor meglátom. A zakója pontosan illeszkedik férfias alakjára, és szemei nyugodtságot tükröznek. Nagy, férfias kezei egy levélen pihennek, amit éppen olvas. Mikor a levél végre ér, nagy koncentrációval leteszi, orrnyergét megdörzsöli, és mély hangján hozzám szól, amitől egyből megremegek.
- Ülj le – mutat a bőrkanapéra. Eleget teszek a kérésének, és helyet foglalok, majd kérdőn nézek rá. – Mond, csak, voltál már titkárnő? – mosolyodik el kedvesen. Automatikusan én is visszamosolygok rá, amitől mintha egy kis pír jelent volna meg az arcán, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem.
- Még nem. De sosincs késő elkezdeni – ha ez lehetséges, akkor még nagyobb mosolyra húzódik a szája.
- Örömmel hallom. Akkor ne nagyon rendezkedj be, mert itt fogsz dolgozni mellettem, rendben? – kérdezi még mindig tartva széles vigyorát.
- Rendben – bólintok.
- Holnap reggel nyolckor találkozunk – köszön el, és kiballagok. Miután bezárom az ajtót, levakarhatatlan vigyor ül a számon, miközben elhagyom az épületet. Ez a munkahely egyre jobb, és jobb..
